A Ferencváros nyerte a vízilabda bajnokságot, miután a döntő ötödik mérkőzésén egyetlen góllal legyőzte a Szolnoki Dózsát.
A háromszoros olimpiai bajnok Molnár Tamás a vízilabda ünnepének nevezte a bajnoki döntőt a lefújás után, az eredményhirdetés előtt. A korábbi klasszis center szerint ilyen mérkőzésekre és ilyen csapatokra van szüksége a vízilabdázásnak.
FTC-PQS Waterpolo–Szolnoki Dózsa 8–7 (3–4, 3–2, 1–0, 1–1)
Komjádi Uszoda, 1600 néző
FTC: VOGEL SOMA – Varga Dénes, SZ. MITROVICS 1, VARGA DÁNIEL 3, Szirányi, Jaksics 1, Vámos 1. Csere: Nikics, Jansik Sz., MADARAS 2, Sedlmayer, Pohl, Manhercz. Vezetőedző: Varga Zsolt
SZOLNOK: NAGY V. – PRLAINOVICS 2, Younger 1, Jansik D., Mezei, Gocics, Zalánki 1. Csere: Kis G., Alekszics 1, Bátori 1, Fülöp B., Milos Csuk 1. Vezetőedző: Cseh Sándor
Harmadszor készült ünnepre a Fradi-tábor. A Komjádi Uszoda tetőszerkezetét elhúzták, így félig- meddig szabadtéri körülmények között rendezték a döntő döntőjét. Amelyben rendkívül jól kezdtünk, de természetesen a Ferencváros is hatalmasat harcolt, kiegyenlített, majd meg is fordította az állást. A harmadik negyedben a testben és fejben is kilúgozott szolnoki játékosok már nem tudtak újabb impulzust tenni a vízbe és Varga Zsolt vehetett örömfürdőt.
Az uszoda sarkában percekig meredtek maguk elé teljesen szótlanul a szolnoki pólósok, rettenetes érzés lehetett így ezüstérmesnek lenni. Hogy 0-2 után a veszettnek látszó fejsze nyelét óriási lelkierőt mutatva megragadta a csapat és ötödik meccsre kényszerítette a Fradit.
A botrányosan marhasággá züllesztett megállapítás szerint „az ezüst is szépen csillog.” Ám e fogalmazványnak itt és ebben az esetben nincs létjogosultsága. A Szolnoki Dózsa játékosai, edzői, stábtagjai mindent megtettek azért, hogy megvédje bajnoki címét a csapat. Őszintén, tisztességgel és becsülettel nézhet mindenki a másik szemébe, legyen az kapus, center, bekk, masszőr, szurkoló, szakmai igazgató. Bárki, aki akár csak egy edzésen is részt vett, egy meccset is játszott, egyszer is felemelte a telefont, hogy az előkészületekkel minden rendben legyen, egyszer is összecsapta a tenyerét a lelátón. Az elkeseredettség teljesen érthető, de ezt az elnémító, torkot elszorító érzést perceken belül váltsa fel a büszkeség. Mert a csapatunk- ahogy évek óta már- megérdemli a neki kijáró elismerést a „csak” ezüstért.
Mert büszke lehet magára az a klub, az a város, az a szurkolói közösség, amelynek csapata így neki tud búsulni a világ legerősebb pólóbajnokságában elért második helynek. Ez ugyanis nem a „Szép volt, fiúk!”- felismerése. Inkább a „Szép ez, fiúk!” átélése, megélése.
Úgyhogy: le a kalappal és fel a fejjel!
