Lehet mondani, hogy az egész világ érintett a koronavírus elleni harcban, ahogyan hazánk is. Ezzel együtt a sportélet is megállt minden szinten. Hazánkban a szakszövetségek felfüggesztették a bajnokságokat, a vízilabdázóknál május 11-ig biztosan szünetelnek a küzdelmek. Vajon hogyan éli meg a helyzetet Zsivko Gocics, a Szolnoki Dózsa csapatának vezetőedzője?
Azt tudni kell, hogy Zsivko Gocics, akit szinte mindenki Zsilének becéz immár kilenc esztendeje él Szolnokon családjával. Hét esztendőn át játékosként, több éven át csapatkapitányként szolgálta a klubot, tagja volt a Dózsa Bajnokok Ligáját nyert, honi bajnoki címeket és Magyar Kupa-győzelmeket begyűjtött gárdájának. Azt is mondjuk el, hogy a szerb válogatott játékosaként, amit csak lehetett, mindent megnyert pályafutása során, tehát olimpiai, világ- és Európa-bajnoki címeket szerzett. Vezetőedzőként immár második évadját tölti Szolnokon.
– Hogy van?
– Itthon vagyok Szolnokon, a családommal. A nagyobbik fiunk, Bobo épp matekleckét old meg az iskolai távoktatásban. Figyelem, hogy mit tud. Nem egyszerű a helyzet, hiszen nem mindenki csinálhatja azt, amit szeretne, én sem mehetek most az uszodába edzést tartani.
– Mikor találkozott utoljára a csapattal?
– Tulajdonképpen három hete nincsenek meccsek, előbb azért, mert a válogatott programjai miatt szünetet tartottak a bajnokságban, később pedig közbejött a vírushelyzet. Mi úgy készültünk, hogy március 28-án az OSC ellen folytatjuk a középszakaszt, mint tudjuk, erre a legjobb esetben május 11-én lesz lehetőségünk. A kérdésére válaszolva: hétfőn és kedden dolgoztunk kis csoportokban, szigorúan elkülönítve. Ezt követően otthoni mozgást javasoltunk mindenkinek, mostanság ezzel lehet fenntartani valamelyest az állóképességet. Várjuk, hogy kapunk-e valamilyen instrukciót, hogy a jövőben lehet-e egyáltalán dolgozni. Tisztában vagyunk vele, hogy a mai helyzetben nem az a legfontosabb, hogy a vízilabdázók hogyan és mi módon edzenek.
– Ebben az időszakban azokért is izgulnunk kell, akik nincsenek a közvetlen környezetünkben, gondolok itt a távolban élő szülőkre. Ön is így van ezzel?
– Igen, már csak az édesanyám él, aki Belgrádban lakik, ahol kijárási tilalom van. Szerencsére minden rendben van vele, mert két testvérem is ott él, és mindenben segítik, a gondját viselik. A sógornőmék pedig Rómában laknak, mint tudjuk, az olaszoknál még nehezebb a helyzet, mint más országokban. Ami jó hír, hogy nincs semmi baj a családjukban.
– Mint azt jól tudjuk, a szerbeknél nem újdonság a kijárási tilalom, ön is vissza tud emlékezni hasonlóan nehéz időszakra?
– Sajnos én is átéltem annak idején a délszláv háborút, a bombázásokat, a kijárási tilalmat, politikai gyilkosságok utáni rendkívüli állapotot. Mind-mind nagyon nehéz időszak volt, és most sem könnyű. Abban az időszakban egy-egy országot fenyegetett a veszély, most az egész világot. Túl kell élnünk ezt a helyzetet, figyelve és segítve egymást.
Forrás: Új Néplap
Fotó: Illyés Csaba
